Márton akart is, tudott is az Istennel együttműködni. De előbb végig kellett járnia azt az élet-iskolát, ahová maga az Isten „íratta be.” Isten eszköze lett a császári rendelet, akik „elrendelték, hogy a veteránok fiai katonai szolgálatot kötelesek teljesíteni. Mártont apja segítségével, aki gyűlölte üdvös tetteit tizenöt éves korában elfogták és megkötözték, majd a katonai eskü letételére kötelezték.”

Márton nem katonai babérokról ábrándozott. „Már tízéves korában szülei akarata ellenére egy templomhoz menekült, és kérte, hogy hittanuló lehessen.” Isten nem szokta dédelgetni azokat, akiknek különleges karizmát adott. Sziklakemény jellemekké formálta őket.

A rómaiak nem bántak kesztyűs kézzel a katonákkal. Mártont is a legkeményebb fegyelemben képezték ki. Alapból be kellett gyakorolni a menetelést, a futást és az ugrást. Az újoncoknak meg kellett tanulni gyorsan és egyenletesen járni, katonai lépésben 20 000 lépést megtenni öt órán át. A futáshoz is hozzá kellett szoktatni az ifjakat, hogy nagyobb lendülettel rohanjanak rá az ellenségre. De be kellett gyakorolni az ugrást is árkok átugrásával, vagy valamilyen magassági akadály leküzdésével.

Mindez Márton esetében 4 évig tartott, közben megedződött a fizikuma, akarat ereje és a kitartása. Ezért is volt képes később a kilométerek ezreit megtenni. Andrew Matthews amerikai író szerint „akkor fejlődünk sokat, amikor nehéz idők járnak ránk.” Vagy ahogyan Széchenyi István mondta „azokból a kövekből, melyek utunkba gördülnek, egy kis ügyességgel lépcsőt építhetünk.” Márton a katona helyzet adta kövekből építgette magának az Istenhez vezető utat, a kiképző terepet viszont az Isten biztosította számára.

19 évesen Márton „átállt” egy másik hadseregbe, Krisztus seregében akart katonáskodni, ahol az ellenség minden gonoszság forrása, a sátán volt. Azért is voltak eredményesek a gonosszal vívott csatái, mert magával vitte azokat a katonai erényeket, amelyeket a testőri kiképzésben elsajátított.

A katonaságnál is élte a kereszténységet. A tetteivel prédikált.

„Virrasztott a betegek mellett, segített a nyomorultakon, táplálta a szűkölködőket, és a mindennapi élelemre szükségesen kívül semmit sem tartott meg magának a zsoldjából. Már ekkor sem csak süket hallgatója volt az evangéliumnak.” Amit eszménynek tartott, azt élte is.

Horváth József