A 3. századig Európa vezető és megingathatatlan katonai hatalma, a keletről érkező germán áradatnak hosszú távon már nem volt képes ellenállni. A 4. század népvándorlás hullámát a hunok indították el.

A római istenek hitvilágának összetartó ereje is megroppant, miközben a friss hajtás, a kereszténység egyre nagyobb hatalomra jutott, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Az erősödő, Krisztus alapította egyházban a szentírás különböző módon történő értelmezése pedig komoly ellentéteket szított.

Mártonnak hiteles tanító mesterre volt szüksége. Olyan valakire, aki nemcsak hitte, de élte is, amit tanított, és amit tanított azt hitelesen is magyarázta.

A katonaságtól való megválása után, fölvállalva a Worms és Poitiers közötti 751 km-es utat, amely gyalogosan, átlag napi 25 km-t számítva eltartott legalább 30 napig, felkereste Hiláriuszt, Poitiers püspökét. Nem véletlenül, hiszen neki az „Isten titkaiban való hite miatt ekkoriban csodálatos híre volt.” A hírek akkor is jöttek, mentek, igaz, hogy nem olyan gyorsan, mint manapság. Vitték a kereskedők, a vándorok, a katonák, a különböző céllal útra kelők… Feltehetően Mártont nem nagyon érdekelte sem a birodalom katonai, politikai, vagy éppen gazdasági helyzete, vagy bármi más, amelyek akkor is közérdeklődésre tarthattak számot. Sokkal inkább fontos volt neki, ki az a hiteles ember, aki segít neki Jézus Krisztus tanításában elmélyülni. Így talált rá Hiláriusz püspökre.

A vele eltöltött időt Sulpicius Severus röviden elintézi: „nála maradt egy ideig.” Ez pontosan mennyi lehetett, arról nem szól a krónikás. Hiláriusz is felismerhette Mártonban Isten kiválasztottját, ezért „megpróbálta Mártont a diakonátus szolgálatával megbízva szorosabban magához és az isteni szolgálathoz kötni.”

A diakonátus az egyházi rend első fokozata. A diakónusok az ősegyházban karitatív munkát végeztek, de később, alapos felkészítés után, más feladatokat is kaptak. Mártont azzal, hogy Hiláriusz diakónussá akarta szentelni, egy nagyszerű munkatársat látott benne. Márton azonban „ismételten vonakodott ettől, azt hangoztatva, hogy méltatlan rá.” Ebből is látszik, hogy nem a karrier útjára akart lépni. Az érvényesülés számára egyet jelentett, Istenben élni. „A nagy bölcsességű férfi, mármint Hiláriusz püspök, belátta, hogy csak egy módon tudja lekötelezni, ha olyan feladattal bízza meg, amelynek elfogadásához alázatra van szükség. Így arra kérte, hogy ördögűző legyen. Ezt a papi fokozatot Márton nem utasította vissza, nehogy úgy tűnjék, hogy megveti a kisebb papi rendet.”

Ezzel a néhány sorral elárulja Sulpicius Severus, hogy mennyire értékelte Hiláriusz püspök Mártont, akiben leendő munkatársát látta.

Horváth József